A cím, akár egy mese frappáns címe is lehetne, de most egy személyes történetet mesélek nektek. Egyik nap az IKEA éttermében a kis Tornádóm, rohangált a köztudottan gyerekbarát helyen. El-elbújt a műanyag székek között és minden idegenre örömmel szórta mosolyát, ha azok mondták neki, hogy kukucs.
Na, ekkor szólított meg egy kedves néni aki örömmel és lelkesen mesélte, hogy a gyerekek nem elbújni szeretnek valójában, hanem a megtalálás öröme hajtja őket, az hogy valakit újra megpillanthatnak, hogy valaki örül nekik. Azt mesélte az egyedül falatozó néni, hogy ha egy gyerekkel sokat játszanak kukucskálósat, akkor egyes kutatások szerint felnőtt korában sokkal magabiztosabb lesz, mint a játékot hiányoló kortársai, mivel tudja, hogy mindig megtalálják és mindig figyelnek rá. Nem tudom, hogy mennyire pontos volt a minta, egyáltalán volt-e valaha ilyen irányú kutatás. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy minden gyerek imád ilyet játszani és tényleg fantasztikus látni, hogy minden egyes megtalálás után mennyire tudnak örülni. Az pedig, hogy idegenekkel is, minden fenntartás nélkül játssza a játékot, tökéletes nyitottsággal, odafordulással, külön öröm anyai szívemnek.
Egyszer azt olvastam, hogy azért szeretjük az elbújós játékokat, a kuckókat, mert olyan biztonságosnak érezzük, mint az anyaméhet. Nem tudom. De adjuk meg a lehetőséget a gyerekeknek, hogy játszhassanak ilyet, ha szeretnének. Mondjuk így, mert ahogy sok minden nem, ez sem anyagi kérdés.
Mit gondolsz a kuckókról? Neked melyik tetszik?